Megjelent egy írás az Indexen, melyben az MTA egyik történésze mond búcsút a munkájának, múltjának, s siratja a valószínűleg volt munkaadóját, mikor az MTA kormány általi bedarálásáról ír. Félreértés ne essék, igaza van, tudjuk, hogy mire megy ki a játék. Nincs ebben semmi meglepő annak, aki ismeri a történelmet. De itt viszont van egy kis megvitatnivaló.
Ugyanis cseppet sem tudom sajnálni a szerzőt. Nem mintha személyesen ismerném, írhatnám akárkinek, bárkinek az MTA berkein belül, de mégis, a sors furcsa fintora úgy hozta, hogy pont egy történész írta meg azokat a sorokat. Ugyanis pont a szakterülete miatt ment fel bennem a pumpa. Pont ő, aki elvileg azzal foglalkozik, hogy a múltat kutassa, hogy mi, miért és hogyan alakult, pont ő az, akinek tudnia és számítania kellett volna rá. De elkalandozok. Nem akarom én őt személyesen megbántani, nem is akarnám kiemelni, inkább csak úgy általánosságban írom le. Nem tudom őket sajnálni, egyiküket sem. Sőt, egyenesen megérdemlik. Hol voltak ők az elmúlt években? Hol voltak ők, amikor elsöpörtek másokat? Ültek a kis asztaluk mögött, lapozgattak, írogattak, kutatgattak, elvoltak. Az egész MTA a fülét-farkát behúzta minden egyes olyan kormányzati intézkedéskor, amikor egyértelműen visszaéltek a hatalmukkal a kormányoldalon.
(Kép: 24.hu)
Kinek kellene utat mutatnia, ha nem annak, aki a múlt megértésével, a jövő kutatásával, a jelen értelmezésével foglalkozik? Kinek kellene felállnia és kimondani, hogy eddig és ne tovább, ha nem a magyar tudományos élet legfontosabb szereplőjének és tagjainak? Hol voltak akkor, amikor egyértelműen belehazudtak az emberek képébe és gazdasági és társadalmi tényeket kérdőjeleztek meg "fake news" néven a kormány szereplői? Hol voltak ők, mialatt a teljes magyar társadalmi közbeszédet lesüllyesztették erre a szintre? Hol voltak, mikor ki kellett volna állni a bírók mellett? Az igazság mellett? A tudomány mellett? A nép mellett? Sehol. Szégyentelenül elbújva az intézmény falai közé, miközben az MTA elnöke fényesrenyalta a Csúti Ramszesz tomporát? Reménykedtek, hogy ők majd kimaradnak belőle, hogy őket majd elkerüli. Hát barátaim, az élet nem habostorta. Nektek kellett volna a legjobban tudni, hogy mi lesz, mi következik. Ki kellett volna állni a másikért akkor, amikor még volt miért, amikor még lehetett volna javítani a helyzeten, amikor még nem voltatok ti is ellenség.
De elfogadtátok, hogy ez lesz a sorsotok. Nem azok a legundorítóbbak, akik túl buták, hogy megértsék, hogy mit csinálnak, hanem azok, akik belenyugodva végignézik és csendben, fejeket elfordítva asszisztálnak hozzá. Mert ők tudják, hogy mihez asszisztálnak, mert ők tudják, hogy mi lesz. Az egyszeri ember sok mindent nem ért meg a történésekből, nem az ő sara. Nem tudhat mindent. Én sem pofázok bele a kőműves munkájába, mert fogalmam sincs, hogy hogyan kell egy rendes és jó falat felhúzni. Viszont, ha arról van szó, amit TI, a MI pénzünkön kutattok, összeszedtek, tudást felhalmoztok, majd utána gyáván elbújva hagyjátok, hogy a gerinctelen és jellegtelen emberek a hazánkra törjenek, akkor ti lesztek a legmocskosabbak.
Nem lehet elég hangosan mondani, hogy az MTA, amely Magyarország talán legmegbecsültebb közintézménye volt, hogy járatódott le az elmúlt években. Az intézmény, amely egykor a magyarság önkifejezését, magára találását jelentette, ma az utolsók egyikeként pusztul el a diktatúra keze által, miközben igazán már sajnálni sem tudom. Ha harcban veszett volna el (Egy gondolat bánt engemet...), kemény csatában, miközben kiállt önmagáért, az igazáért, a magyar társadalomért, a magyar államért, mindenkiért, akkor megérdemelné a megbecsülést, a sajnálatot, a búcsúztatást. De nem ez történt, gyáván, kitérve, elbújva várta elkerülhetetlen sorsát. Ha ez kell, pusztuljon! Ha ez kell ahhoz, hogy tanuljunk, ha nekünk Mohács kell, akkor üssön csak, ostorozzon, ha ez kell ahhoz, hogy megértse a magyar ember, mi az összetartás, a tisztelet, a szeretet, a békesség, az együttélés, akkor a földtől a fényes égig, rángasson csak minket végig!
Egyszerű ember vagyok, nem kell sokminden ahhoz, hogy valaki kivívja a tiszteletemet. Nem kell iskolázottnak lennie, nem kell Nobel-díjat felmutatnia, nem kell lefutnia a maratont, nem kell olimpiai aranyat nyernie, csak a legminimálisabb dolgokra odafigyelnie: legyen gerince, becsülete, tartása, tisztelete. Nem nagy kérés, mégis oly kevesekre igaz.
Nem! Nem és nem! Nem fogok csendben elrohanni, nem fogom megadni magam, nem fogom szó nélkül nézni azt, ami történik. Megtehetik, sőt, sokan meg is teszik. Ő dolguk, de akkor pofa be, roló le! Ha eddig nem nyílt ki a szád, akkor tartsd zárva akkor is, mikor te kerülsz sorra, mert csak önmagadat járatod le. Lehet engem utálni, lehet engem nem tisztelni, lehet engem bántani, de van, amit nem adok fel magamból. (Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem) Szabadság és becsület.
A cikk nem Szabó András úrnak szól, hanem mindazoknak, akik szó nélkül tűrnek, kiszolgálják a rendszert. Épp ezért sem a teljes nevét írtam, hanem a költői megszemélyesítés eszközével élve tettem meg mindannyiunk helyébe, címzettnek.
A végére pedig, csupán emlékeztetőül:
Mikor a nácik elvitték a kommunistákat,
csendben maradtam,
hisz nem voltam kommunista.Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szakszervezeti tag.Amikor a szocialistákat bezárták,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szocialista.Amikor a zsidókat bezárták,
csendben maradtam,
hisz nem voltam zsidó.Amikorra engem vittek el,
nem maradt senki,
aki tiltakozhatott volna.
Martin Niemöller
